Autentikus népzene Tinnyén

Dobai Benedekkel beszélgettünk

Tavaly decemberben Tinnyén megmozdult valami. Autentikus népzenészek és táncosok jöttek Erdélyből, a környékről, Budapestről, de még távolabbról is. Azóta havonta, kéthavonta New York-i, Chicago-i helyszíneken és a világon máshol is szereplő professzionális prímásokkal, brácsásokkal, bőgősökkel telik meg kis falunk művelődési háza vagy kocsmája. Igen, a helyi buszjárat menetrendjeiben is szövetkezeti vendéglőnek ismert tinnyei kocsma, a mi kocsmánk. Az előadások érdekfeszítőek és szórakoztatóak, a zene csodálatos, a hangulat magával ragadó.

Ugyanakkor a legutóbbi előadást, a műsort, a bulit, tehát az egész rendezvényt a világon bárhol élőben lehetett követni. És ami az egészben a legfurcsább, hogy ezt azt egészen mi, tinnyeiek (is) ingyen élvezhetjük.

Mi lehet ez az egész? Kik csinálják, hogyan és miért? Számos kérdés, amire a mai világunk működését ismerve nem igazán van válasz.

A rendezvények egyik szervezőjével, Dobai Benedekkel beszélgettünk.


Dobai Benedek az Öreges bálon (fotó: Szántó Krisztina)

Azt látjuk, hogy valami megmozdult Tinnyén. Eddig nem nagyon voltak ilyen népzenei programok, és most meg így, zsinórban.

Ez így is marad, ez a része megmarad. Azt nem tudom, hogy ez Tinnyét megmozgatja-e vagy sem, de a célja egyébként az. A mi tevékenységünk nem Tinnyén kezdődött, de ide vezetett, és itt értelemszerűen asszimilálódik is, mert nem az a célja, hogy azt a tevékenységet változatlanul áthozzuk ide, amit a városban folytattunk.

Annak a csoportnak, akik ezt csinálják, van Budapesten is egy előélete, ami egyébként hatással volt a budapesti folk-életre is. Nem biztos, hogy az a hatás, amit én szerettem volna kiváltani, de mindenképpen hatással volt rá. Onnan a módszereink egy részét átmentettük, de közben azért sokat érlelődött is az a gondolat, hogy mi miatt van ez az egész. Miután ideköltöztem, megértettem, hogy ez pont az ilyen kicsi közösségeknek az építésére és egyébként szórakozására való, mint amilyen Tinnye is.

Városban az volt a nagyon nagy különbség, hogy ott mi egyre nagyobb és nagyobb szórakozóhelyeken rendeztük meg ugyanezeket az eseményeket, persze jóval gyakrabban, mert ott picit nagyobb erre az igény. Persze ez ott is egy karitatív dolog, tehát ott sem azt jelenti, hogy az ember pénzt csinál belőle. Ott is szükség van egy kis hozzájárulásra ahhoz, hogy azt a tartalmi minőséget fenn lehessen tartani, ami minket érdekel. Persze ennek ott egy nagyobb közönsége van, de a költségei is nagyobbak.

Úgyhogy ott ment egy folyamat, ami érdeklődés tekintetében nagyon sikeres volt, a legnagyobb eseményünkön például kétezer ember akart megjelenni. Egyébként nem sikerült nekik, mert nem fértek be. Mondjuk az nem a mi munkánknak az eredménye volt, hanem inkább azért történt, mert ennek a szubkultúrának vannak jeles eseményei és az ilyenek kapcsán olykor nagyobb a dömping.

A városban egy másik dologról szólt ez, és engem ott elkezdett zavarni, hogy személytelenné vált. A normális események, egy normális táncházunk is 400-500 fősre duzzadt és az már nem ez a dolog.

Ez ahhoz hasonló, mint hogy például én zenélek is, és van a zenei világban is egy elképzelésem arról, hogy mi a népzene. Azt is és magát a táncházat is el lehet torzítani. Meg egyébként mi a táncház módszert sem tanultuk meg tisztességesen a saját eseményeink kapcsán.

Itt Tinnyén azt mondom, hogy megközelítőleg azt csináljuk, amit Csoóri Sanyiék vagy Halmosék negyven évvel ezelőtt vagy ötvennel, tehát

oktatunk, ismeretet terjesztünk és utána szórakoztatunk.

Itt ezek a dolgok már összeállnak.

Az a célja, hogy megmozduljon Tinnye és jó lenne, ha oda vezetne ez, hogy az itteni fiatalságnak, de az egész közösségnek legyen egy közös nevezője. Ez egy nagy munka. Látom Halmos Attiláéknak a tevékenységét a környező térségekben, itt Piliscsabán a táncházasoknak a fejlődését, és ott ezt már elérték. Piliscsabán legutóbb a székiek jöttek, és ott a saját közönség szórakozik. Azok a csabai, környékbeli zenészek, akik egyébként évek alatt már összeverődtek, kinevelődtek. Nekem is ez a hosszabb távú perspektíva ebben, hogy itt is lesznek majd olyan emberek, akik saját maguk tudnak zenélni.

Nem fog mindig Dumnezu jönni, meg azok az erdélyi adatközlők, akikre az elején egy ideig szükség van, hanem egy idő után az lesz, hogy kiépül egy saját közösség, aminek megvannak a maga táncosai és zenészei, ezt a kulturális tartalmat ismerő és használni tudó emberek.

Most az első dolog, hogy ezt a tartalmat meg kell ismertetni az emberekkel annyira, amennyire vevők rá. Majd akkor, ha már van egy saját igényük arra, hogy ezt használják és már tudják is használni, akkor meg majd igazából ránk nem lesz szükség.

Kik vagytok ti? Ki ez a „csoport”, aki ezeket szervezi?

Lényegében hárman vagyunk. Molnár Árpád Zoltánnak a neve kiemelt ebben a tevékenységben. Ő az az erdélyi srác, aki a kapcsolatok nagyjával rendelkezik. ő nagyon lelkes és az energiáját nagyobb mértékben teszi bele, mint például én. Ő egy táncos, a Szentendre Táncegyüttes, egy nagyon magas színvonalú magyar tánccsoport táncosa,

ő most Amerikában táncol még egy fél évig.


Muzsikálás a tinnyei Mezőségi bálon
hegedű: ifj. Csoóri Sándor, brácsa: Fekete Antal „Puma”, bőgő: Csoóri Bendegúz
a képen még: Dobai Benedek és Molnár Árpád Zoltán (fotó: Tuba Tóth Eszter)

A másik srác Szigeti Ádám, aki szintén táncos, ő a Bihari János Táncegyüttesnek (ami szintén egy kiemelten jó tánccsoport) volt a táncosa, de már nem táncol, egyéb dolgai vannak.

Tehát most én maradtam nagyjából egyedül a szervezésre, ezért is lettek egy picit ritkábbak a programok.

Én meg egyik sem ezek közül. Mind a hárman zenélünk is, de ez egy másik történet.

Ezen kívül a mi tevékenységünkben hatalmas segítség Halmos Attila. Ő rengeteget jelent a környéknek is, mint tanár és mint tudós ember egyaránt, elsősorban pedig, mint zenész.

Nálad hogy kezdődött ez az egész?

Kétféle kezdete van. Az egyik kezdete az, hogy az én nagypapám zenélt és táncolt is és ő tinnyei, tehát ez az egész itt is létezett harminc éve.

Ő tinnyei zenész volt?

Nem, nem zenész volt. De tinnyei volt és zenélt, de Tinnyén nem nagyon volt mód zenélni már akkor sem. Viszont cigányok még voltak, akiktől tudtak és tőlük meg is lehetett tanulni. Még azért volt valami nyoma itt is ennek az egész dolognak.

Egyébként van tinnyei gyűjtés is. Itt nagyon ritka, mert Budapest agglomerációjában nem lehet tájspecifikus dologról beszélni, tehát itt először 50-60 km-re kezdődik Mezőföld, vagy ami már tájegységnek mondható, de Tinnyén volt valami gyűjtés. Nyilván ahhoz már nem lehet visszatérni, de volt itt ilyen jelenség, és a nagypapám az egy pontosan egy olyan ember volt, akire itt nem volt nagy igény. És mégis volt itt valaki, aki tudott hegedülni és tudott egyébként táncolni is. Hogy mennyire tudta ezt kamatoztatni Tinnyén a ’70-es, ’80-as években? Nem nagyon. Úgyhogy ez az egyik kezdet, innentől fogva én a népdalokat gyerekkoromból ismerem.

A második kezdetet a velem kortárs Csoóri Sándor jelentette. A most legidősebb Csoóri Sándortól tanulok, aki az apám lehetne, és aki egyébként anyámnak volt gimnáziumi évfolyamtársa, mi így sokszor összetalálkozunk az életben. Egyszer anyám és a Csoóri összetalálkozott, aztán én és a fia, aztán létrehoztunk egy szórakozóhelyet Budapest belvárosában. Ott láttam, hogy miket kéne csinálni ezzel a dologgal.

Ez a hétköznapi munkád, ez a szórakozóhely?

A vendéglátás volt hosszú ideig, aztán utána befektetéseim maradtak ugyanebből kifolyólag, a végére nagyon sok éttermünk lett. Abból csak egy volt ráfizetéses, amelyik a népzenével foglalkozott. Az összes többi jól működött. Marha nagy szerencsénk volt, a Váci utcában meg a korzón sok helyet sikerült megszereznünk. Az nagyon sok ideig nagyon jól működött, most még van egy pici maradványa, de az nekem már elég ahhoz, hogy megéljek és ezeket a dolgokat menedzseljem.

Nekem ez volt az utolsó olyan civil munkám, ami munka volt, ez a vendéglátás. Más, nem civil, munkám az van, meg volt is. Igazából én írok, de most már jó sok ideje nem publikáltam semmit.

Miket írsz?

Hát, könyveket. 2010-ben újra kiadtunk egy könyvemet, az egy Csernussal közös könyv. Nekem utána még volt két verses kötetem, ami hála Istennek megjelent, meg antológiákban, és vannak még novellák. Most pedig van két regényem, már készen vannak, amit majd egyszer valamikor kiadok, de azért az nem most lesz.

De ez már csak az írásról szól. Tehát itt már nem érdekel az, hogy most azt kiadják, vagy sem, hogy azt most valaki elolvassa-e, már semmi. Inkább az, hogy én saját magamnak meg tudom-e találni a saját hangomat. Meg tudom-e csinálni azokat az esztétikai meg szemantikai jelenségeket, amiket én írásnak tekintek. És egyébként meg tudtam. Tehát az utolsó regényem az olyan, hogy az jó. De hát mondom, nem biztos, hogy kiadom. Úgy, hogy ez a másik tevékenységem.

Hogy gondolsz a saját jövődre?

Igazából őszintén szólva – és ez most nem nagyon fog jól hangzani egy ilyen elvileg magyar öntudatú embertől – én külföldön fogok dolgozni, és a pénzem is külföldön fog dolgozni, mert sajnos itt a pénzügyi klíma nem jó. Hiába szeretünk magyarok lenni, meg én is az vagyok, és nem költöznék el ebből az országból valószínűleg egyelőre, meg jó a kultúra is, meg minden, de én Szlovénia felé, itt a közeli térségek felé gondolkodom.


Dobai Benedek Szlovéniában (fotó: Halasi Barbara)

Mit értesz azon, hogy a pénzügyi klíma nem jó?

Az egész egy hamis világ, az egész átverésen alapul. Azon, hogy mit tudsz elsunnyogni vagy megoldani máshogy.

Itt sajnos Magyarországon abból indulnak ki, hogy szar, hogy nem lehet semmit tisztességes módon megoldani, fölépíteni. Ha akarsz csinálni valamit és úgy tervezed, hogy meg fogod csinálni szabályosan, szépen, akkor az első öt lépésbe belefulladsz.

Az meg a másik, hogy a többi piaci szereplő tele van nulla morálú, nulla erkölcsű alakkal.

Ez, ami Magyarországon van, teljes átverés, tehát azt hiszed, hogy valami fog történni, és abból nem csak egy része történik meg, ami esetleg nyugat Európában, hanem semmi. Ha idejön valaki külföldről, az rögtön ezzel szembesül, és ez nagyon rossz. Ebben nem tudsz anyagilag működni, meg sehogy.

No meg itt vannak a gyerekeim. Minek taníttassam? Legyen ügyvéd? Mi az a tudás vagy szakma? Nyilván ők fogják eldönteni, de vajon mi az, amihez jó szívvel hozzájárulnál, hogy a fiad vagy a lányod vagy bárkid azt csinálja.

Értem, de ha pont a tenni akaró és tudó emberek mennek el, akkor mi marad? Pont az lenne a jó, hogy ha a nevelésben valami változás lenne.

Úgy gondolom, hogy a világ jó, számomra jó. Az már más kérdés, hogy a gyerekeimnek milyen lesz. De hát majd biztos nekik is jó lesz, szóval az a jobb, abban jobb hinni, ha nekik is jó. Ezért csináljuk, különben most nem csinálnék semmit.

Én tudok valamilyen szinten zenélni, ismerem azt, amit akarok ismerni.

Mi a te hangszered? Milyen gyakran zenélsz?

A brácsa, és minden nap. Ezt viszont Csoóri Sanyitól tudom, hogy gyakorolni mindenhol kell, mindig. Ha most elmentek, akkor valószínűleg megfogom a hangszert, és gyakorlok. Ezt csak úgy lehet. Ezt mindig kell, folyamatosan és úgy nagyon gyorsan lehet fejlődni.

És mi lett később a városi táncházzal?

Először elkezdtem a rossz irányba kísérletezni. A fiatalokkal, ami egyébként teljesen természetes: „Hagyjuk az öregeket, mert azok már voltak, nézzük a fiatalokat!”, de ez teljesen hibás felfogás. Másrészt a nagy számokban egyre nagyobb bulikkal. Ez működött is, mondjuk a fiatalokat elég gyorsan ki kellett váltsam az öregekkel, mert a fiatalok sehol nincsenek az öregekhez képest ebben a dologban. Ahogy a nagy számokat és az öregeket így összeraktuk ebben, emlékszem egy robbanásra. Emlékszem rá, kb. már egy éve csináltuk és jött vissza Amerikából egy viszonylag nagy zenész különítmény, tehát voltak kint csávásiak, palatkaiak, s abból így kiragadtuk azokat, akik a legnépszerűbbek, akiknek legértékesebb a nevük és beraktuk őket egyszerre. Nem volt ez olyan sok ember, mint itt Tinnyén, kb. nyolc zenész volt összesen, de pont azok a nevek, amik húzónevek mindenhonnan. És akkor azon a bulin így egyszerre csak olyan 6-700-an lettek. Tehát mi ahhoz alkalmazkodtunk, hogy mikor jöttek vissza, egy keddi este volt az egész, szóval semmi péntek vagy szombat. Kedd este egyszer csak úgy ott lett 7-800 ember úgy, hogy nem lehetett belépni. S akkor világossá vált, hogy van ennek a tartalomnak értéke, csak hát kérdés az, hogy mire fordítod. Aztán nagyon sok ideig még ezzel kínlódtam, hogy ez a sok ember ezt megkaphassa.

Megfigyeltem a kultúrtörténetét ennek az egésznek, hogy az összes ember a Csoóri Sanyitól Halmos Attiláig (de még nagyon sokat tudnék még) harminc évvel ezelőtt megfogta, és a saját kis pénzén – sokkal kevesebb pénzük volt –, saját kis lehetőségeik árán kiküzdötték magukat valahogy Erdélybe és akkor ott láthattak ilyet. Akkor azt mondtam, hogy ha ezek az emberek tudtak akkor, a Securitate meg minden mellett mozogni 3-400 km-t, vagy éppen 5-600-at, vagy éppen 7-800-at azért, hogy lássanak egy kis népzenét, akkor most ez a 20 km már ne okozzon gondot senkinek és akkor jöjjenek Tinnyére népzenéért.

Mert azt azért tudni kell, hogy a városban nincsen ilyen minőség, ma Budapesten ezt a minőséget már nem találod meg.

Kialakultak olyan folk-kocsmák és azoknak a saját kulturális tartalma, ami jó, tehát nem alacsony színvonalú. Egyébként ez a jövő, tehát nem kell, hogy mindig jöjjenek Dumnezu-ék, de azért ez nem ugyanez. Tehát ez nem ugyanaz, mint amikor a Heveder van ott, amikor a minden pénteken fellépő Erdőfű zenekart láthatod, ami szintén egy magas színvonalú zenei tartalom, de nem ugyanaz.

Az a lényeg, hogy ha ennyit meg tudtak tenni ezek az emberek, akkor tegyék meg a maiak is azt, hogy legalább Tinnyére kijönnek. Aztán sokkal tovább fejlődött ez a dolog, mert rájöttem, hogy ne is jöjjenek ki. Ahogy megtörtént az, hogy itt Tinnyén elkezdett működni, és akkor láttam, hogy a helyi embereket is érdekli és a helyi emberek számára ez egy sokkal jobb dolog, akkor úgy gondoltam, hogy ők maradjanak ott az Erdőfűn, mert ők pestiek, és mi meg itt megcsináljuk a saját magunkét és most már teljesen ez a célom. Most már hirdetni is máshogyan hirdetek, nekünk jó csatornáink vannak a hirdetésre. Ide Tinnyére is ki tudtam hozni 300 embert, tehát az első saját közönségünk, az 250-300 ember, kijöttek. Őket ma már nem akarom ide kihozni. Jöjjenek ki 50-en vagy 20-an, egyszer-egyszer jöjjön ki ez vagy az, mert ad a hangulathoz, de ez nem az ő bulijuk, ez nem az ő eseményük. Ez a helyi emberek eseménye. Persze, nem csak a Tinnyeieké, ez a környéknek is szól.

Sajnos, azért a tudásért, amit elveszítettünk, azért el kell menni. Ez nem úgy van, hogy megfogom és akkor népviselet, és valamit csinálsz, ez nem így működik. Ha tudni akarod azt, hogy mi az, ami ez annak idején volt, és mi az, ami használható az emberek számára, akkor erre egy kicsit több energiát meg időt kell szentelni, és minden részét meg kell ismerni.

Ti miért nem zenéltek ezeken a rendezvényeken?

Nem véletlenül nem mi zenélünk ezeken az eseményeken. Lehet, hogy majd elkövetkezik az a pillanat, amikor már átvehetjük mi a zenélés lehetőségét is, de ebben a pillanatban nálunk adekvátabb személyek csinálják ezt, és ez így is van jól. Ezt nem lehet elkerülni, tehát azt nem lehet csinálni, hogy foglalkozunk azzal, amit csinálunk és akkor közben senki nem tudna közülünk táncolni, zenélni, tehát nem tudnánk azt megcsinálni, amit meg akarunk jeleníteni. Ezt nem lehet megfelelő források nélkül csinálni, ketten közülünk a középső Csoóri Sándornak és Halmos Attilának a tanítványai vagyunk. Azért tud hiteles lenni a dolog, mert ezek az emberek hitelessé teszik. Tehát az, hogy én tudom, hogy mi hogyan van, az nem azért van, mert így születtem, az ma már nem megy, nem egy adottság. Viszont, hogy ha Halmos Attilát vagy akár Csoóri Sanyit megkérdezed, hogy mi volt, mikor, melyik tájegységen, akkor megmondják, és az valószínűleg igaz. Tehát van egy átmenekítő közeg.

A táncházmozgalom is így, közösségformáló mozgalomnak indult, csak megváltozott azóta és az igazi tartalom kiveszett belőle.

Elüzletiesedett? Mi volt a probléma?

Nem, üzlet még mindig nincs, bár van már anyagi oldala is. Már megvannak azok a státuszok, amik komoly anyagi juttatással járnak. Inkább az van, hogy tömegjelenséggé vált, ráadásul rossz trendek mellett. A ’60-as, ’70-es, ’80-as években, egy kommunista rezsim alatt, jobb volt számára a klíma. Akkoriban jobb volt, mert önvédelem is volt egyben, és akkor ténylegesen nem volt annyira anyagias maga a világ sem.

Ma az a jelenség uralkodik a táncházmozgalomban, ami a világban is, hogy az emberek kezdik aprópénzre váltani ezeket a dolgokat. Az történik, hogy a zenészek egyre gyengébben zenélnek, csak eladható legyen, meg érthető legyen. Azt kell látni, hogy van a saját kultúránknak egy szerencsés oldala, hogy egy magas küszöböt igényel, ami abban a pillanatban, hogy ha ez visszakerül a helyére és apáról fiúra száll, akkor már nem magas küszöb, mert akkor már mindenkinek természetes dolog, hogy ezekkel a tudásokkal rendelkezik. Ma az van, hogy ahhoz, hogy egy táncházat tudjál értékelni, ahhoz bizony alapinformációra van szükség, ennek először meg kell születnie. Mi ezt az alapinformációt próbáljuk most megadni, amitől ez az egész történet értékelhető lesz. Ezért vannak ezek az előadások, amik bemutatják a zenészeket, az ő környezetüket, meg azt, hogy mi az oka annak, hogy még mindig létezik ilyen.

Szerintem az első lépés, hogy ezek a dolgok kicsit tisztábbak legyenek. Ha itt nálunk a tinnyei léptékben gondolkozom, ha az itteni fiataloknak a nagy része tudná, hogy mire jó ez, akkor mindig ott lenne. Tudnák, hogy egy idő után emiatt nem fognak a kocsmában ülni egész nap és semmit sem csinálni, és egy csomó mindenben megnyugtatja az embert, ha a saját identitásával kicsit tisztába jön. Tervezni is jobban lehet, ha már tudjuk, hogy kik vagyunk.

Ez a táncházmozgalomból már kezd eltűnni. Most már csak az van, hogy elég néhány ismertető jegyet felmutatni, hogy ez népi dolog. Az, hogy mi a szemléleted mögötte, hogy mi a minőség mögötte, az már mindegy. Abban a méretben.

Itt nálunk nem, itt nálunk nagyon nem. Itt azok az emberek jelennek meg, akik egyébként New Yorkban lépnek fel vagy akárhol, tehát itt nincs színvonalbeli visszaesés. A tinnyei kultúrházban olyan zenészek vannak, akik a következő héten valószínűleg máshol a világban fognak fellépni. Azért nincs színvonalbeli különbség, mert egyedül ezek az emberek maradtak hitelesek.

A legutóbbi eseményünkön, az Öreges bálon, ami egy pénzgyűjtős alkalom volt, láthattuk, hogy mi történik.


A tinnyei Öreges bál plakátja (fotó: Rézraktár Hard Folk Cafe)

Természetesen egy ilyen nemes célhoz csatlakozik minden híres magyarországi zenekar is, a Tükrös is megtette azt a gesztust, hogy ténylegesen eljött, amikor megígérte, nem úgy, mint néhányan mások.

Az Üsztürüsök, nem csak hogy itt voltak és a gázsijukat kiküldik, meg összegyűjtik a pénzt az öregeknek, a zenekar tagjai lelkileg is részesei voltak a szervezésnek.

Ők igazán szeretnék, ha ezek az idős emberek ezekből a gyűjtésekből jobban kaphatnának. Ők maguk ki is viszik a pénzt, és olyankor meg is kérdezik azt az öreget, hogy mit vegyenek neki, miben tudnak segíteni.

Szeretek azokkal dolgozni, akik ki is mennek meg akik ténylegesen komolyan gondolják, nem pedig akik azért csinálják, mert muszáj. Jóskáék, az Üsztürüsök ezt maguktól is megteszik. Szóval ezért is nehéz egy kicsit ezt a tartalmat összeállítani. Ugyanis sérül a tartalom, hogy ha nem a megfelelő emberek közvetítik.

Az erdélyi mozgalmat is viszonylag jól ismerem, van az erdélyieknek egy zenésztalálkozója, ahová nem is nagyon megy magyar, kis magyarországi. Sem zenész, sem senki. Ezen már három éve ott vagyok. Molnár Árpád Zoli, az eleje óta, tíz éve ott van. Ahhoz kell valami, hogy egyáltalán meghívjanak valakit innen. Ahogyan most jövőre Csigáék (Halmos Attiláék, [a szerk.]) fognak jönni, az ritka.

Ott ez egy teljesen önszerveződő dologként fölállt, és egyébként az Üsztürüsök az egyik alapítói ennek az egész jelenségnek. Sokat beszélgettem velük, hogy hogyan működnek ezek az önszerveződő dolgok, és azért nem láttok körülöttünk alapítványt meg ilyesmiket, bármi olyat, ami hivatalossá tehetne minket, mert akkor az már picit elvesz ebből a teljesen önkéntes értékből.

Ők például úgy határozták meg, hogy ki számít erdélyi táncház-zenésznek, és az volt a definíció, hogy az, aki már életében legalább egyszer muzsikált ingyen táncházat. Ha most végiggondolod, hogy miért így kell definiálni egy ilyen dolgot, akkor rájössz, hogy baromira nem olyan egyszerű összerakni ezt az egészet úgy, hogy ne sérüljön az a tartalom. Mert az nagyon könnyen meg tud sérülni.

Én egyébként büszke vagyok arra, hogy eddig itt nem sérült, itt Tinnyén állt össze a legjobban.

Ez egy olyan magas színvonalú produktum, amiben benne van a zenei minőség, benne van a kulturális tartalom, a megfelelő hiteles emberek, és Tinnyén ehhez még a körülmények is jók.

Úgy értem, hogy itt megfelelő méretű közönséghez tud szólni. Persze teljes elmebaj, ha ezt megpróbálod bármilyen gazdasági síkra kivetíteni. Ez egy olyan dolog, amit még egy alapítvány sem csinálna meg, akkora pazarlás. Egyetlen alapítvány sem mozgatna meg akkora erőt meg energiát ahhoz, hogy tíz-húsz tinnyeinek jó legyen...

Sokan nem is értik (mi sem), hogy hogyan működik

Gazdasági alapon így nem is működhetne. Ha végig nézzük, itt nagyon, nagyon sok minden megy szívességi alapon. Ha ugyanazt meg akarod csinálni, amit itt csinálunk, akkor ez kb. másfél millió forintodba kerül. Nekünk is pénzünkbe kerül, de közel nem ennyibe.

Mert az a helyzet, hogy ez a 150-200 ember, aki itt megjelenik maximálisan, mert maga a jelenség ugyanis ennél nem nagyobb létszámra működik.

Ha az ember elmegy azokra a helyekre, ahol utoljára maguktól táncházak voltak, tehát nem egy felső szervezés mondta, hogy legyen újra táncház, akkor láthatja, hogy azok ennyi embernek szólnak. 20-30, 50-100, maximum 200, és adott esetben egy kis szobában zajlanak. Tehát ezek ennek a jelenségnek a lehetőségei, nem nagyobbak, különben elvész az ereje. Az a dal, amit már 400-an énekelnek, az egy rock koncert. Egyszerűen nincs lehetőség arra, hogy ezt 4-500 emberrel megcsináld. Én megpróbáltam, mert azt hittem, hogy lehet ezt ilyen tömeggyártásban is nyomni, de nem lehet. Nagyon sokat sérül a tartalom, nagyon sokat. Úgyhogy itt ez nagyon jó.

És a jövő?

A továbblépést nem tudom, hogy mi lesz. Mi az első lépéseket tudjuk megtenni. Tehát ahhoz, hogy ez minél jobban kifejlődjön, ahhoz igazából már a falu kell, ahhoz már a falunak az igénye kell. Ahhoz, hogy ez ne egy olyan felülről jövő dologgá váljon, amit mondtam, amit már látok sok más helyen.

Az a jó, ha ez együtt fejlődik a faluval, mert a falu igényli, és akkor az van, hogy mi ezt tegyük hozzá, és akkor még adom hozzá ezt, ti is adjátok azt, stb..

Egyébként most ez van, érzem a jó szándékot. Tinnyével azért van baromi nagy szerencsénk, amekkora legalább Tinnyének velünk, hogy ugyanaz a célunk. Tehát itt úgy látom, hogy most amióta ez a polgármester van, valamiféle közösséget szeretne építeni, ami meglep. Amúgy nem értem, mert ez általában nem jellemző.

Amikor a ’80-as, ’90-es években utoljára itt Tinnyén tartósabban mozogtam, tehát azelőtt, hogy ideköltöztem volna, még mindenki ismerte egymást, akkor ez egy teljesen zárt faluközösség volt. Szerintem a ’80-as évekig Tinnye ugyanolyan volt, mint egy erdélyi falu, ugyanolyan zárt közösség. Sok ember a falu határain belül született, s ugyanúgy halt meg. Hiába Budapest közelsége, bár az valamit jelentett, de olyan nagy dolgokat azért nem.

Ezeknek a közösségeknek rosszabb a helyzete, mert ezt az egészet a falusiaknak kell akarniuk. Alulról, nem pedig föntről irányítva. Az, hogy egyébként most a polgármester ebben így mellé áll, az jó, de az már nem lenne jó, hogy ha elvenné az irányítást.

Lesz most ez a disznóvágás január 21-én. Az egy jó dolog lesz, volt már ilyen tavaly is. Mi tavaly ettől függetlenül csináltunk egy ilyet, mi is vágtunk disznót, és ahhoz csináltunk egy táncházat. Lehet, hogy ettől függetlenül én is vágok, de akkor csinálok hozzá táncházat. Most, hogy ha a falu levágja a disznót, akkor vágja! Mi meg majd biztosítjuk nappalra is a zenészeket. Na, ez már egy előrelépés, tehát ez már egy jó dolog. Ez egy olyan dolog, amit nem én találtam ki. Nem én járkálok be az önkormányzathoz, és mondom, hogy vannak még zenészek is az ilyen eseményekhez, hanem úgy látszik, hogy a fejükben van, hogy hú, ez tök jó. Meg egyébként én is azt látom, hogy a tinnyeieket szórakoztatja. Az a baj, hogy nem terjed köztük. Az elején nagyon kíváncsiak voltak rá, az elején többen voltak.

Van, akit érdekel a népzene

Nyilván, akinek valamit jelent a népzene, az jön. Ezek olyan események, ahova azért Stuttgartból is eljönnek, legutóbb is például. Azért, mert ezek olyan zenészek.

Ha csak a tartalmat nézzük, alapvetően mi nem a Stuttgartiakat akarjuk, hogy idejöjjenek és hogy ők legyenek többen, bár én szeretem azokat az embereket is, akik hajlandók 1000 km-t utazni azért, hogy Florin-t hallják muzsikálni, de alapvetően ez a tinnyeieknek van.

Az lenne a siker, hogy ha tinnyei jönne még kettő, és nem Stuttgartból, meg Gyimesből vagy még messzebbről, mert messziről is jönnek emberek, ami igazolja az események létjogosultságát. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy tinnyei ne 10 legyen, hanem egyszer csak 15, aztán 25, aztán majd az oktatáson vegyék észre, hogy ott akkor meg is lehet tanulni táncolni. De hát ezt sajnos nem látom most még.

A kocsmában ott vannak már utána, és az jó. Egyébként az az első lépés. Először úgyis inni fognak az emberek velünk, én is először ittam a zenészekkel. Ez oda való. Azért mert ez oda való. Ugyanakkor van egy szervezői dilemma is, mert technikailag a kultúrház sokkal alkalmasabb. Táncosoknak minden szempontból jobb, méretileg, technikailag. De van a kocsma, a tinnyei kocsma, amit nyugodtan áttehetsz Szászcsávásra holnap, és ugyanúgy be fognak menni a szászcsávásiak, szóval ez egy teljesen konvertibilis kocsma. Minden muzsikus, aki itt volt, azt mondja, hogy ez pont olyan, mintha otthon lenne.

Egyébként ez jól mutatja, hogy mi az, ami Tinnyére jellemző.

És ezek az emberek azért nagyon lokálpatrióta emberek. A szászcsávásiak azok szászcsáváson élnek és ott halnak meg. Szóval ez a kocsma ezért nagyon fontos része ennek az egésznek, ettől olyan autentikus. Ez pontosan olyan, mintha ott lennél Erdélyben ezek között az emberek között.

Hogy zajlik egy ilyen esemény?

Ez a mostani történet úgy kezdődött, hogy reggel 8-kor kezdtük el. Általában nem így, inkább olyan délutáni kezdés szokott lenni, csak most halottak napja is volt, és azon a hétvégén az erdélyieknek is vissza kellett érniük. Emiatt most előbb csináltuk azokat a közös dolgainkat, amiket utána szoktunk. Úgyhogy nekem úgy volt vége az eseménynek, hogy hajnali 3-kor vagy 4-kor le kellett feküdjek, mert végem volt. Normálisan ez nem így szokott lenni, megvárom a végét.

Reggelig?

Nem, inkább másnap estig. Általában akkor szokott vége lenni, legalábbis a számunkra, mert a zenészek, a barátaik, tehát 20-30 ember kallódik még legalább egy napot a faluban, valamelyik része két napot. Persze, közben már félig alszom, de azt azért végig kell kísérni.

Most pont fordítva volt ez. Ráadásul mindig Halmos Attila konferál, de most közölte, hogy ő nem fog. Szász Lőrinc, az Üsztürünek a bőgőse, nagyon jól beszél. A mostaninál sokkal jobban tud egyébként. Amikor jobb a kedve, még jobban tud beszélni, de ő nem volt arra most felkészítve, hogy ezt az egészet le kell menedzselje. Egyszerűen annyi volt, hogy ő majd szóba hozza az erdélyi törekvést, az öreg zenészeknek a megsegítését. Magát a kulturális tartalmat Csiga mutatta be eddig is mindig, és most is az volt az elképzelés, hogy ő fogja. Most azt mondta, hogy ha lehet, most inkább csak muzsikálna, itt a zenekara. Úgyhogy fölment a színpadra és leült. Ami nem baj, mert egyébként az is nagyon fontos ebben, hogy ne legyenek ilyen merev dolgok, hogy ezt most ő végzi el, hanem ez van, így alakult. Ott előtte azt mondja valaki, hogy ő most nem akarja, akkor mindig van valaki más, aki megcsinálja. Mert ettől lesz élő meg természetes dolog. Minden esetre nem így szokott kinézni az előadás, ahogy ez most kinézett.

Egyébként tartalmilag szerintem ez teljesen rendben volt. Énnekem, ami tartalmilag a leginkább rendben volt az a Palatkai bál, ami az ezelőtti volt, akkor nyolc palatkai zenész volt itt.


A tinnyei Palatkai bál plakátja (fotó: Rézraktár Hard Folk Cafe)

A másik, ami még tartalmilag nagyon rendben volt, és egyébként eddig a legsikeresebb esemény is volt, az össz.-mezőségi, amikor a füzesi asszonyok itt voltak, meg még nagyon sokan.


A tinnyei Mezőségi bál plakátja (fotó: Rézraktár Hard Folk Cafe)

Na, az nagyon jó volt. Abban tartalmilag is minden benne volt, több ott már nem fért volna el a műsorban, tehát nyomtuk, nyomtuk, és tényleg mindent próbáltunk beletenni, de két óra után mondtuk, hogy most már menjünk át a kocsmába!

Mivel tudjátok motiválni az erdélyi zenészeket, hogy ők ilyen messzire eljöjjenek?

Valakiket ki kell fizetni közülük, valakiket más módon. Ez ott is egy közösség meg egy mozgalom. Mondjuk, amikor a Heveder jön, akik mondjuk több ezer euróért lennének elérhetőek, akkor ők nyilván nem ennyiért jönnek, hanem azt mondják, hogy fizessem ki az útjukat, és akkor eljönnek. Vagy az sem kell, mert épp itt vannak Magyarországon, és akkor átjönnek ide. Mert ők tudják, hogy ezt mégsem ingyen csinálják. Tehát ők tudják, hogy ezt azért a dologért csinálják, amiért mi is.

Ebben annyi van, hogy mi ezekkel a srácokkal, akikkel ezt csináljuk, az elmúlt évek alatt meg a gondolkodásunk miatt hitelessé váltunk a zenészeknek ezen köre számára. Tehát ők tudják, hogy amikor nálunk fellépnek, ott nem csak egy táncházat csinálnak, hanem mellette valami jó dolgot is. Az öreg zenészek miatt vagy egy faluközösség miatt, de már nem is kérdezik meg igazából, hogy ezt miért csináljuk, hanem tudják, hogy itt most rendben van, amit csinálunk és jönnek. Ezt ők nekem el is mondták. Pont a Hevederesek azok, akik egyébként elég aktívak Erdélyben, ők nagyon sikeres fiatal zenészek ezen a palettán. Úgy, hogy nem romlottak el. Nem mást, hanem népzenét csinálnak, alapvetően nagyon sikeresek. Ők mondták, hogy nézik, hogy mi olyan dolgot csinálunk, amihez ők odaállnak, mert úgy érzik, hogy itt van a helyük. És, hogy tök mindegy, hogy ha most nem fizetem ki őket, akkor is idejönnek, ha kifizetem, akkor is, tehát nem ezen múlik ez az egész történet.

Ettől tud működni egyébként. Ha mindent ugyanúgy meg kéne fizessünk, vagy ha mindennek ugyanúgy ára lenne, mint máshol ára van, akkor egy ilyen dzsemborit összehozni nem is tudsz.

Egyébként meg nem is annyira jó őket elhozogatni. Az lenne a jó, ha mi mennénk oda, csak mi nem akarunk oda menni.

Én még igen, én még megyek is, de más emberek nem akarnak, úgyhogy most az a választás maradt, hogy idehozogatjuk őket. De ezt sem fogom már sokáig tenni egyébként, mert nem szabad. A szászcsávási az maradjon nyugodtan Szászcsáváson.

De Tinnyét hogy viszed Szászcsávásra?

Tinnyét nem tudom, de Tinnyére kell tinnyei. Az lesz a jó, ha lesz már olyan szintű tinnyei zenész, mint egy szászcsávási, csávási zenész. Erre nincs más megoldás, ez a zene nem importálható hosszú távon.

Mi a megoldás? A jövő generáció, a gyerekek?

Pontosan. Az egész dolog addig működött, amíg az emberek átszökdöstek Erdélybe. Azt hiszed, hogy az első információkat meg az első tudást az alapítványok mentették át? Csigáék kiszöktek, gyűjtöttek. Nem volt alapítványuk, nem volt semmilyen hivatalos hátterük, hanem egyszerűen volt egy elhivatottságuk, becsületük. Azt nem tudod ügyvédnél ellenjegyeztetni, ez nem úgy működik.

Csiga mindig cseszeget, hogy most már kéne egy alapítványt csinálni. Tényleg kéne, bizonyos dolgok tényleg jobban mutatnának úgy. Viszont, magának az igazi jelenségnek szerintem nagyobb érvágás. Lehet, hogy egyszer eljutunk oda, hogy át kell forduljak és akkor csinálunk egy alapítványt. Ennek ellenére azért ő tanít a piliscsabai Páduai Szent Antalban, itt Tinnyén és Pesten is már. Az a lényeg, hogy kapcsolatba tudunk kerülni a gyerekekkel rajta keresztül.

Ez mondjuk most úgy működik, ahogyan egyébként egy alapítványnál is működne. Például Csiga mondja, hogy „Járok át ide Tinnyére, de itt nincs se cselló, se bőgő, se semmi, vegyünk már egy csellót vagy egy bőgőt!”. Akkor elmegyek Szlovákiába, veszek egy csellót, és akkor odaadom neki, hogy vigye be az iskolába, és akkor tudnak a gyerekek csellón tanulni. Ez a lényeg. Az már nem annyira érdekes, hogy egy alapítvány elszámolja-e ezt vagy sem. Ameddig ez fenntartható így, és ameddig a problémákat így meg lehet oldani, és vannak emberek, akik átlátják, hogy mi a fontos, addig igazából nem annyira fontos, hogy ezt keretbe foglaljuk. Lehet, hogy majd egyszer, ha már kontrollálhatatlanná válik, hogy mi miért történik, akkor talán jobb lesz egy átláthatóbb jelenség. De ma a többieknek és nekem is az a fontos, hogy a gyerekek tudjanak zenélni tanulni, táncolni tanulni. Lássák, hogy ezt miért tanulják, és erre a fajta szórakozásra is legyen itt most már lehetőségük.

Gyerek táncházat terveztek?

Jó lenne. Ha az ember megnéz egy olyan archaikus társadalmi rendszert, aminek ez a szórakozási forma a sajátja, akkor láthatja, hogy ez ott hogyan épül föl és hogyan működik, mitől van az, hogy egy 1-2-3000 fős falu is ki tud tenni annyi táncost meg zenészt, hogy akár hetente vagy kéthetente lehessen saját táncháza.

Ehhez az kell, hogy legyen aprók tánca is, ehhez kell az egész rendszer. Csak az egész rendszert nem lehet azonnal alkalmazni, és ezt nekem is nehéz megérteni, de nem lehet.


Dobai Benedek és családja (fotó: Szántó Krisztina)

Az emberek is megváltoztak nagyon, az elmúlt 50 évben főleg, de az azelőtti években vagy évtizedekben is változtak folyamatosan. Nincs is akkora igény erre ma, vagyis latens igény az van. Az emberek nem tudják, hogy mitől érzik magukat rosszul, meg mitől ennyire gyökértelen meg parttalan az egész életük, mert nem ismerik a saját kultúrájukat, mert nem tudják, hogy mik a válaszok a kérdéseikre, pedig azok egyébként ott vannak. Nem biztos, hogy vissza lehet őket vezetni ezekhez a válaszokhoz, de megpróbáljuk.

Azt gondolom, hogy az emberek bajban vannak. Nemcsak Tinnyén, hanem általában, a magyar emberek bajban vannak. Azt nem tudom, hogy az egész világon mindenki bajban van-e, de a magyar emberek azok nagy bajban vannak. A bajuk az, hogy nem tudják, hogy hogyan kell élni, egyáltalán, fogalmuk sincsen.

Az a bizonyos elmúlt 40 év?

Nem is összesen az a 40 év, hanem az elmúlt idők. Ez a felejtés nem szakadt meg ’89-ben vagy ’90-ben, csak felgyorsult.

A kulturális tartalom a lényeg. Mondok egy nagyon egyszerű példát, hogy érthető legyen, hogy mi az, ami szerintem észrevehető jelenség, és ami lehetne másként. Viszonylag sok emberrel beszélgetek, művelt emberekkel, akár olyan átlagon felüli műveltségű emberekkel is, akik olvasnak, akik tudnak a világról, van egy nyugati műveltsége, ami kiterjedt meg széleskörű. Azt mondod neki, hogy „Mondj egy magyar népdalt, egyet!”. Akkor először az fogja válaszolni neked, hogy „Tavaszi szél vizet áraszt”, akkor megmagyarázod neki, hogy jó-jó, mert ez már egy jó dolog, úgy nagyjából közelít ahhoz, csak ez nem az, amire kíváncsi voltam. És akkor nem tud mondani. Ha ekkor megkérdezed ettől az embertől, aki erre érzékeny és egyébként hiú a műveltségével kapcsolatban, hogy „nem zavar, hogy öt perccel ezelőtt majdnem idézni tudtál Rilké-től, de most azt mondom neked, hogy mondj a saját kultúrádnak egy alapvetését, amit iskolát végzetlen emberek mind ismertek száz éve, és nem tudsz mondani?”, akkor elgondolkozik, hogy tényleg semennyire sem ismeri a saját kultúráját.

Tehát az emberekben nem igény nincsen arra, hogy ne legyenek információik ebből a térségből, hanem nem jutunk hozzá ezekhez az információkhoz.

Minden problémáikra sem biztos, hogy választ adnak ezek. Az sem biztos, hogy mindegyik létezik ezekből a problémákból, amik miatt ma az emberek szenvednek, de érdemes megnézni a paraszti kultúrát, és itt most hangsúlyozottan a paraszti kultúrát mondom, mert a táncházmozgalom az más. Tehát amiben mi is részt vettünk az eseményeinkkel, meg amitől most szeretnénk egy picit eltávolodni, az más, az nem ezt nyújtja és jelenti. Az pontosan ebbe a kulturális közegbe való integrálása annak a paraszti kultúra egy mozaikjának, ami magában semmit nem ér, és ahogy integrálod ebbe a – most nem tudok mit mondani – teljesen parttalan káoszba, úgy megszűnik az értéke teljesen. Mi is ebben vettünk részt éveken át, és ezt láttam, hogy hozom oda a kulturális értéket és akkor így semmivé válik, és nem használható semmire azok közül, amikre mi szeretnénk.

Ha ezt a fajta paraszti gondolkodást nem nézed, aminek azért az alapjait még ma is meg lehet találni meg látni, pl. az én nagymamámnak az egész életvitelében vagy felfogásában látom, egész más, mint ahogyan ma az emberek akarnak élni. Egyébként ez a kulcsa, hogy nem is biztos, hogy akarnak úgy élni, ahogyan lehetne, ez az egyik tényező.

A másik tényező meg az, ami viszont azt mondatja velem, hogy azért mégis érdemes ezeket a közhelyeket használni. Mert ezek mind közhelyek, a népdalaink ugyanúgy, mint a szövegei vagy a szokásaink. Ezek egyszerű közismert dolgok, de az az egy jellemzőjük megvan, ami a mai világban szerintem baromira fontos, hogy mindegyik információ befolyásmentes. Tehát, amit egy népdalnak a szövege mond, vagy amit a kultúránknak bármelyik motívuma jelent, az valamiért kialakult, valamiért úgy van, valamiért évtizedeken vagy századokon keresztül ugyanúgy csinálták, viszont nem egy cég fizeti, és nincs egyszerűen az a befolyás, amit mi ma már nem tudunk ellenőrizni, hogy az most az a befolyás-e, vagy nem az. Tehát az összes más ideológia vagy elmélet vagy életvezetési lehetőség mögött, amit ma el tudsz kezdeni követni, van valamilyen érdek.

Annyi trend van ma, meg olvashatsz Csernust meg akárkit ahhoz, hogy kapjál választ arra, hogy hogyan kell élni. Csak ezek mögött mind van pénz vagy valamilyen érdek. És akkor mire eljutsz odáig, hogy most akkor pontosan ez a gyógyszergyárnak volt fontos vagy sem, hogy te azt hidd, hogy igazából kell a lázra gyógyszert venni.

A népi tudás az más. A népi tudás az egy alkalmazott tudás, mindegy, melyik részét nézed. Ha azt a szokásrendszert nézed, ahogyan tényleg kezelik a mindennapjaikat, vagy azt, ahogyan szórakoznak, vagy azt, amit tényleg filozófiailag mondjuk a népdalok jelentenek, mindegyikre az a jellemző, hogy ez az érdek nincs.

Az egyetlen érdek a közösség egyben tartása, megtartása, építése.

Ez az egyetlen érdek, aminek mentén ezek a dolgok alakulnak. Az, hogy ne haljanak meg a gyerekek, hogy házasodjanak a felnőttek. Ez egy tiszta, a közösség építésére lehetőséget adó dolog, és hogy ha nem csinálod, akkor meg olyan baj lesz, amilyen baj most is van Tinnyén. Amit látok, egy ilyen apátia, hogy nincsen önszerveződés, hogy az embereknek nincsen köze egymáshoz, hanem csak Tinnyeiek, aztán annyi. Ha mondjuk elmész egy olyan környezetbe, ahol ennek az archaikus társadalmi működésnek látszódnak még a nyomai vagy ahol elkezdik azt újraéleszteni, ott mást látsz. Nem olyan nagyon mást azért, szóval nem kell azt gondolni, hogy ott minden nagyon jó, de mondjuk, ha elmész például Székre, ahol ennek megmaradtak a nyomai, akkor látni fogod, hogy mik ezek a nyomok.

Itt is azért van egy kis közösségi élet, például a kultúra területén vagy akár a református gyülekezetben

Tudom, látom. Van a Tinnyei Kulturális Kerekasztal, és azon keresztül minket is be akartak vonni. Érzékelem azt, és a lényeg, hogy vannak különböző irányok és ez tök jó. Az önkormányzat már másodszorra kér meg bennünket, hogy vegyünk részt az ő eseményükön, most ezen részt is veszünk, bár nem bánom, hogy az augusztus huszadikain nem vettünk részt. Az, hogy a pankrátorok után legyünk, vagy a szamurájbemutató előtt, az nekünk úgy nem menne.

Viszont az biztos, hogy a népi tudás, kultúra az nem fog ártani senkinek, és ebben a hitelesség nagy. Ebben nincsen másnak az érdeke. Ez a biztos, a többi dolog az nem biztos. És az összes dolog közül, amiből ma választani lehet a világban, szerintem ez a legfontosabb.

Ezek a kulturális tartalmak, ezek az információk érdekmentesek.

Szerencsés esetben. Amikor már elkezdik úgy használni, ahogyan a táncházmozgalom is használja, ezt is lehet rosszul használni. Csak ha visszamész azokhoz a gyökerekhez, amiket ma még meg lehet találni, ott lehet még látni és lehet tudni, hogy mivel vannak összefüggésben.

Van egy nagyon egyszerű példa. Ha a gyereked lázas este, akkor ma van tíz szemlélet legalább, amit te is vagy én is ismerünk, hogy mit kell csinálni. Honnan tudjuk, hogy melyik miért van? Az egyik azt mondja, hogy kell lázcsillapítót adni neki, mert a lázba bele lehet halni. Akkor elszaladsz a patikába, veszel egy lázcsillapítót, de lehet, hogy azért vetted, mert azt a gyógyszergyár gyártja már nem tudom mióta. Akkor van a másik, amelyik mást mond...

A népi, ami azt mondja, hogy ezt és ezt csináld, akárhogyan gondolkozol, nem fogod senkinek az érdekét abban megtalálni. Egyetlen érdek van, hogy ott abban a közösségben még egy gyerek életben maradjon. Tehát ez a lényege ennek az egésznek, hogy ezek az információk biztonságosak, és – úgy érzem – befolyásmentesek. Lehet, hogy nincs igazam, de én ezért fordulok ezekhez, hogy ha bármilyen lelki vagy más problémáról van szó. És az embereknek meg nagyon sok lelki problémája van, a tinnyeieknek is – nem hiszem, hogy több, mint az átlagnak –, de van. Ha körülnézel Tinnyén, akkor látod, hogy ki mennyi dologgal küzd és nem tudja, hogyan oldja meg. Van megoldás rájuk, csak ezekhez az információkhoz el kell jutni, és akkor utána mindenki jól lesz. Vagy legalábbis jobban, én jobban lettem tőle. A környezetemben, akiknek megpróbálom megmutatni, hogy mit lehet, azok jobban lesznek tőle. Nincs benne semmi misztikus, hiszen az emberek évszázadokon keresztül próbálgatták, hogy hogyan kell élni, és ezeket azért valahogy archiválták. A dologban, a szokásokban, a kultúránkban, a magatartásban, de archiválták. Ha azt megnézed, hogy egy paraszt ember hogyan élt száz éve, az nem véletlenül élt úgy. Lehet vele vitatkozni, meg lehet azt mondani, hogy a mai világban ez már nem megy, de az a paraszt ember azért élt úgy, mert ez működik.

Működik az évezredes tapasztalat?

Igen, és az a paraszt ember ám nem élt olyan rosszul. Biztos, hogy nehéz életük volt, de hát nem az a kérdés. Nem az a lényeg, hogy az élet nehéz-e vagy sem, hanem az, hogy közben milyen vagy. És ők meg nem voltak olyanok, mint ma. Sokszor láthatsz azért olyat, aki nem szeretnél lenni.

Úgyhogy ennek valahol ez a célja és lényege, tehát nem egy öncélú dolog, amit csinálunk, nem egy felforgatás, hogy Tinnyén legyenek bulik havonta és zavarjuk a szomszédokat. Nem házibulit csinálunk, hanem ennek van egy ilyen célja meg üzenete, és meglátjuk, hogy mi lesz a jövője.

Meddig tudjátok ezt így csinálni?

A végtelenségig ezt mi nem csináljuk. Valamennyi ideig csináljuk, amíg önszervezésből megy, de egyébként azt látom, hogy mindenhol önszervezővé válik. Tehát a csabaiak mára teljesen maguknak csinálják az eseményeiket és a saját ízlésük szerint. Ez működik. És az a legszebb, a csabai modell azért nagyon-nagyon jó – nem a legjobb, de ebben a tekintetben nagyon jó –, hogy már kitermelte a saját zenészeit, már kitermelte a saját táncosait. A lényeg az, hogy Piliscsaba ki tud állítani egy zenekart, el tudnak játszani rengeteg sok mindent, és táncosokat, akik ebből néhány zenére tudnak is táncolni. Ha mi már itt tartanánk Tinnyén, akkor azt mondanám, hogy „Hű de király, hogy ezt öt (vagy tíz) év alatt elértük!”.

Nem tudom, hogy a csabaiak ezt mennyi idő alatt érték el, de sok munka van benne. Ide is sok munka kell, úgyhogy mi ezt ezért csinálni fogjuk!

(Tinnye, 2016. december 4.)