Hírek, cikkek - tinnye.info online

Kossuth Lajos történelmi beszéde

Pozsony, 1848. március 3.

1848. március 3-án a párizsi forradalom híre megérkezett Pozsonyba. Kossuth megragadta az alkalmat, hogy az országgyűlés kerületi ülésén szólásra emelkedjen, és az ellenzék legfontosabb politikai követeléseit összefoglalja, és a polgári átalakulás teljes programját is fölvázolja. Mindezt feliratban kívánta az uralkodó elé terjeszteni.

Ez a beszéd, amely nemcsak Magyarország, hanem a birodalom osztrák tartományai számára is alkotmányt követelt, egyik előidézőjévé vált az 1848. március 13-i bécsi forradalomnak: német fordítását azonnal terjeszteni kezdték Bécsben.

A felirat mégis csak késve tudott eljutni V. Ferdinánd elé, mert a felsőtábla vezetői hirtelen Bécsbe siettek, hogy megakadályozzák a tábla ülését. Kossuth kijelentette, hogy ha kell, a felsőtábla hozzájárulása nélkül is eljuttatják a feliratot az uralkodóhoz.

(a cikk rövidített változata a TINNYE INFÓ 2017/03-as számában jelent meg)

forrás:
Katona Tamás: Kossuth Lajos írások és beszédek 1848-1849-ből


(kép: Prinzhofer, August /artist/;
Rauh, Johann /lithographer/)


„Uraim! Köszönettel fogadom Győr vármegye követének indítványát. Ámbár meg levén győződve, hogy a fennforgó rendkívüli körülmények speciális tárgyakon fölülemelkedni parancsolnak, indítványomat csupán alkalmul kívánom használni, hogy a tekintetes rendeket felkérjem, miszerint a percek roppant felelősségének érzetében az országgyűlés politikáját azon magasságra méltóztassanak felemelni, melyet az idő elénkbe szab.

E szempontból indulva a bécsi bank viszonyainak részletes taglalásába ezúttal nem bocsátkozom. Nem fejtegetem azon tévesztett politikát, miszerint ezen banknak újnemű papirospénz kibocsátására intézett institúciója már eredetében oly lépés volt, mely roppant financiális áldozatokkal vásárolván azt meg, mit a kormány ezen áldozatok nélkül biztosabb sikerrel eszközölhetett volna, már eredetében annak magvát viselé, hogy a birodalmi közállomány nemcsak adósságaiból kibonyolódni nem fog, mit különben 1817–1825-ig eszközölni igen könnyű volt volna, sőt újabb meg újabb terhek áldozatába fog bonyolódni.

Azon viszonyok taglalásába sem akarok bocsátkozni, melyek a forgásban levő kamatlan bankjegyek s a birodalom kamatos kölcsönei közt annálfogva fennforognak, mivel ez utóbbiak kötelezvényei nagy részben az elsőbbek fedezését képezik, azoknak tehát árcsökkenése az elsőbbek hipotékáját* is csökkenti.

Éspedig két oknál fogva nem akarok ezeknek fejtegetésébe bocsátkozni.

Először azért, mivel meg vagyok győződve, hogy a bankjegyek értékvalósága iránt megindult nyugtalanság* Győr vármegyének egyszerű felszólalásával összekötve elég arra, hogy a fejedelem érezze, miként ha a magánosok birtokviszonyaiba oly mélyen beszövött financiális institúció iránt, minő a bécsi bank, legkisebb bizalmatlanság kezd a közönségben lábra kapni, ezt rögtön el kell oszlatni, különben a következések kiszámíthatlanok. Eloszlatni pedig sem leszavazások, sem bármiként ürügyelt titkolózások által nem lehet, hanem csak azáltal, ha a dolgok állása nyíltan, tartózkodás nélkül és hitelesen a közönség elébe terjesztetik. Hogy ezt a kormány is ekként fogja fel, biztosításul veszem azon körülményt, miszerint a bankigazgatás részéről ma reggel már többekkel a követi kar közül a bank állapotjáról hiteles kimutatások közöltettek, melyek a 214 millió forint értékig kibocsátott bankjegyeket fedezetteknek, s azonkívül még mintegy 30 millió forint aktív értéket mutatják. Akarom hinni, hogy a kormány érezni fogja annak szükségét, miszerint ezen megnyugtató kimutatást hiteles alakban a közönséggel hivatalosan is tudatni saját érdekében mulaszthatlan kötelessége, mit igen nagy hiba volna azon ürügy alatt akarni elmellőzni, hogy a bécsi bank privátvállalat, melyről a kormány felelősséggel nem tartozik, mert a közönség igen jól ismeri azon szolidaritást, melyben a bank a kormánnyal áll, miszerint a bankjegyek kibocsátására nézve ezen intézet nem egyéb, mint a birodalom financiális kormányrendszerének egyik, bár hibás alapú, de kiegészítő institúciója.

Másik okom, miért e viszonyok mélyebb taglalásába bocsátkozni nem akarok, az: mert tudom, hogy amennyiben a státuspapírosok börzei kelete a bank állásának fokmérőjéül tekinthető, ez 1830-ban még rosszabbul állott, mint most, s általában én akkint vagyok meggyőződve, hogy a bécsi bank jelenben még alapos nyugtalanságot okozható veszélyben nincs, hanem veszélybe csak azáltal jöhetne, ha a bécsi kormánypolitika makacsul tovább is folytattatnék, s ezáltal a státus, melynek financiái már rendes viszonyok közt is folytonos deficitben vannak, napról napra több áldozatokba sodortatnék, melynek okvetlenül egy újabb bankrott* lenne kikerülhetetlen következménye.

Ha ezen politika gyökeresen megváltoztatik, akkor nézetem szerint a bank iránt nyugodtak lehetünk, s azért én azon szempontokra kívánom a karok és rendek figyelmét intézni, melyek a közbajok veszélyének növekedését elhárítják.

Általában véve akkint vagyok meggyőződve, hogy miután látjuk, miképpen az ausztriai financiális viszonyok pénz- és értékviszonyainkra minő hatást gyakorolhatnak, nekünk a bank kimutatásának kívánatánál nem lehet megállapodnunk, mert ez csak egy részlet, mely az egésznek következménye, hanem nekünk a magyar státusjövedelmek és státusszükségek számbavételét, az ország financiájának alkotmányos kezelés alá tételét, szóval önálló magyar fináncminisztériumot kell kívánnunk, mert különben a rólunk nélkülünk intézkedő idegen hatalom pénzviszonyainkat végetlen zavarokba bonyolíthatja, ha ellenben felelős fináncminisztériumunk lesz, a királyi szék díszéről, hazánk szükségeiről, kötelességeink teljesítéséről okszerű gazdálkodással gondolkodhatunk, s polgártársaink pénzviszonyait minden veszélyes fluktuációk ellen biztosságba helyezhetjük.

A bankviszonyokról tehát még csak annyit akarok szólani, miként hiszem, hogy a nélkülözhetlen két lépésre a szükséges intézkedések máris megtétettek, melyeknek egyike az, hogy a közönség a bank állapotja iránt hivatalos kimutatások által megnyugtattassék, másika pedig, hogy a bankjegyeknek ezüstpénzzeli beváltására az ország minden részeiben sikeres intézkedések tétessenek, és ha ehhez a kormánypolitikának iránya okszerűen megváltoztatik, reménylem, hogy a bizalom helyreáll, melyet helyreállítani saját zsebeink érdeke, de a dinasztia érdeke is múlhatlanul megkívánja.

És azért én a bajok kútfejének taglalatára s a mentőszerek kijelelésére intézem előadásomat.

Tekintetes rendek! Már midőn ez országgyűlés elején a válaszfeliratot indítványozám*, kötelességemnek éreztem hazánk állapotának taglalatába bocsátkozni, úgy saját belügyeink, mint azon viszonyok tekintetében, melyek a Pragmatica Sanctio* következtében köztünk és az ausztriai császári birodalom közt fennforognak.

Kimondottam meggyőződésemet, miként hazánk alkotmányos jövendője iránt mindaddig tökéletesen nyugodtak nem lehetünk, valameddig felséges királyunkat minden egyéb uralkodási viszonyaiban is alkotmányos országlási formák nem környezendik. Kimondottam meggyőződésemet, miszerint én a nemzet által várt reformok tekintetében sem érezhetem hazánkat arra nézve biztosnak, hogy irányuk alkotmányos s eredményök a nemzeti szabadságnak kedvező leend, valameddig a velünk egy fejedelmet uraló birodalom kormányrendszere az alkotmányossággal egyenesen ellentétben áll, valameddig azon státustanács, mely a monarchia közös ügyeit intézi, s hazánk belügyeire is, törvénytelenül bár, de túlnyomó behatást gyakorol, mind elemeiben, mind szerkezetében, mind irányában alkotmányellenes természetű; kimondottam meggyőződésem, hogy a köztünk és a császári birodalom szövetséges népei közt fennforgó érdektalálkozást önállásunk, szabadságunk s jólétünk kára nélkül csak a közös alkotmányosság érzelemrokonító alapján lehet kiegyenlíteni. Egy fájdalmas pillanatot veték a bécsi bürokratikus kormányrendszer eredetére s fejlődésére, említém, miként emelte föl zsibbasztó hatalmának épületét szövetséges szomszédink elnyomott szabadsága romjain, és elszámlálva e szerencsétlen kormánymechanizmus vészterhes következményeit, és betekintve az élet könyvébe, hol az események fátumszerű logikája a jövendőnek revelációját hirdeti, az uralkodóház iránti igaz hű ragaszkodásom meleg érzetében jóslatot mondék: hogy az leszen a Habsburg-ház második alapítója, ki a birodalom kormányrendszerét alkotmányos irányba reformálandja, s felséges háza trónusát hű népeinek szabadságára fektetendi le rendíthetlenül.

E szavak óta híres, bölcsességgel támogatott trónusok dőltek öszve*, s népek nyerték vissza szabadságaikat, miknek ily közel jövőjét három hónap előtt alig álmodták. – Mi pedig három hónapon át gördítjük fáradatlanul Sziszifusz kövét, és az én lelkemre epesztő aggodalommal borul a mozdulhatlanság fájdalma, vérző szívvel látom, miként izzad annyi nemes erő, annyi hű tehetség egy háladatlan munkában, mely a taposómalom kínjaihoz hasonlít. – Igenis, tekintetes rendek, mirajtunk egy fojtó gőznek nehéz átka ül, a bécsi rendszer csontkamarájából egy sorvasztó szél fúj reánk, mely idegeinket megmerevíti, s lelkünk röptére zsibbasztólag hat.

De ha ekkorig csak azért aggódtam efelett, mivelhogy a bécsi rendszer befolyása miatt kifejlődésünket hazánk kipótolhatlan kárával minden mértéken túl feltartóztatva látni fájlalom, s mert látom, hogy haladásunk alkotmányos iránya biztosítva nincs, és mert látom, hogy azon divergencia, mely a birodalmi kormányrendszer abszolutisztikus természete s a magyar nemzet alkotmányos iránya között három század óta fennáll, kiegyenlítve mai napiglan sincs, kiegyenlítve egyik vagy másik irány feladása nélkül nem is lehet: most már, tekintetes rendek, nemcsak emiatt aggódom, hanem aggódom afelett, hogy a bürokratikus mozdulatlanság ama politikája, mely a bécsi státustanácsban megcsontosodott, a birodalmat disszolúcióba sodorhatja, szeretett dinasztiánk jövendőjét kompromittálhatja, hazánkat pedig, melynek önmagában önmagával annyi teendője, melynek saját boldogsága végett minden erejére, minden fillérjére nélkülözhetlen szüksége van, sorvasztó áldozatokba, végetlen bajokba bonyolíthatja.

$(M,img_article,1)

Én a dolgokat ekképpen látom, s mivel ekként látom, halaszthatlan kötelességemnek tartom a tekintetes rendeket tisztelettel felkérni, hogy figyelmöket ezen állapotra s az emiatt hazánkat fenyegető bajok megelőzésére kiterjeszteni méltóztassanak.

Nekünk, tekintetes rendek, kiket a nemzet azzal bízott meg, hogy jelene felett őrködjünk s jövendőjét biztosítsuk, nekünk nem szabad szembehunyva várni, míg hazánkat a bajok özöne elborítja; megelőzni a bajt, ez hivatásunk, s én akként vagyok meggyőződve, hogy ha ezt elmulasztanók, Isten, világ s önlelkiesmeretünk előtt felelősökké válnánk mindazon szerencsétlenségért, mely az elmulasztásból következendik. Ha egyszer a bécsi politika fonáksága miatt a békés kiegyenlítésnek, a fátum megkérlelésének ideje lejárt, s a kocka visszavehetlenül elvettetett, ha ennek megelőzésére e nemzet képviselőinek szabadon emelt lojális szavát mérlegbe vetni elmulasztottuk, ha odáig engedtük a bonyodalmakat vitetni, hogy csak megtagadás vagy áldozatok között lehessen választanunk, melyeknek végét csak Isten láthatja be, akkor a bánat késői leszen, s a tétlenül elfecsérelt percet a Mindenható sem adhatja vissza. – Én legalább e késő bánatnak, ha mint hazafi következéseiben osztozni kénytelen lészek is, mint követ, felelősségében osztozni nem akarok.

Méltóztassanak a tekintetes rendek a francia háborúk idejére visszaemlékezni; mi közünk volt nekünk, magyaroknak a francia nemzet belügyeivel? Országgyűlésünk együtt volt 1790-ben, de figyelmét az internacionális politikára ki nem terjeszté, s mivolt a következés? Az, hogy a nélkülönk, de rovásunkra elkövetett hibának átka huszonöt nehéz év temérdek áldozatjával súlyosodott szegény hazánkra; a nemzet vére patakokban omlott, értéke, vagyona örvénybe hányatott, s e temérdek áldozat között menekvő futásba látták apáink a királyi házat*, látták hazánk földén a távol nyugotnak diadalmas fegyvereit, e várost magát, törvényhozásunk szokott székhelyét a győző hatalmában, a monarchiát bomlásnak indulva, a büszke triumfátor kegyelmének fonalán függeni;* és látták a siralmas financiális zavarokat, melyek a birodalommali szoros kapcsolatinknál fogva két státusbankrott* irtózatos csapásával nehezedtek szegény ártatlan hazánkra. És e temérdek szerencsétlenségben még csak azon vigasztalás is meg volt tőlünk tagadva, hogy mondhatnók, miként a fenyegető vész elhárítására tettünk, amit lehetett, midőn még ideje volt. Isten ne adja, hogy az országgyűlésre is ily ítéletet mondjon a história. Isten ne adja, hogy lelkünkre nehezedjék a bánatos gondolat, miként láttuk közeledni a vészt királyunk trónja, láttuk közeledni hazánk felé, és nem léptünk fel férfias határozottsággal azt elhárítani, mindenesetre pedig emlékezetünket a kötelességmulasztás vádjától megmenteni. Én hát arra szólítom fel a tekintetes rendeket, emeljük fel politikánkat a körülmények színvonalára, merítsünk erőt a dinasztia iránti hűség érzetéből, merítsünk erőt a rajtunk fekvő felelősség s polgári kötelességünk érzetéből, nagy körülményekhez illő nagyszerű határozottságra.

Ezen körülményeket, miként a monarchián belül és a külföldön vannak, rajzolni nem akarom, mert közönségesen tudvák; de kimondom erős meggyőződésemet, miként a birodalombeli nyugalom bomladozásának, s az ebből eredhető minden balkövetkezéseknek valódi kútfeje a bécsi kormányrendszerben fekszik és aggodalommal mondom ki meggyőződésemet, hogy ezen fonák politikához, a népek érdekeivel s az okszerű szabadság jogos igényeivel merőben ellenkezőhez ragaszkodni annyit tenne, mint a dinasztia jövendőjét kompromittálni.

Természet elleni politikai rendszerek is soká tarthatják fel magokat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszú út fekszik, de vannak politikai rendszerek, melyek azáltal, hogy soká tartottak, erőben nem nyertek, hanem vesztettek, s végre elkövetkezik a perc, midőn azokat tovább tartogatni akarni veszélyes volna, mert hosszú életök megérett arra, hogy meghaljanak. Halálban pedig osztozni lehet, de azt kikerülni nem.

Tudom én, hogy elvénhedett rendszernek, mint elvénhedett embernek nehéz megválni egy hosszú élet eszméjétől, tudom, hogy fáj darabról darabra összedőlni látni, mit egy hosszú élet építgetett, de midőn az alap hibás, a dűlés fátuma kikerülhetlen, és mielőttünk, kikre a gondviselés egy nemzet sorsát bízta – halandó ember gyarlóságai tekintetbe nem jöhetnek. A nép örök, s öröknek kívánjuk e nép hazáját, s öröknek ama dinasztia fényét, melyet uralkodónknak ismerünk. A múlt kor emberei egy-két nap után sírba szállanak, de Habsburg-ház nagy reményű ivadékára, Ferenc József* főhercegre, ki első föllépésekor e nemzet szeretetét magáévá tette*, egy fényes trónus öröksége vár, melyet számára a népek azon ragaszkodásával, mely erejét a szabadságból meríti, ősi fényében megőrizni a bécsi politika szerencsétlen mechanizmusával bajosan lehet.

A dinasztiának tehát választania kell saját java s egy korhadó rendszer tartogatása között.

S én mégis félek, hogy ha a nemzetek lojális nyilatkozványai közbe nem jönnek, ama megcsontosult politika az Istenben boldogult Szent Szövetség egy újabb kiadásában keresend még a dinasztia rovására magának egy-két napi rövid tengődést.

Ők, akik semmit sem szoktak felejteni, egyet mégis nagy örömest elfelejtenek; elfelejtették, hogy a Szent Szövetség első kiadásakor is nem ez mentette meg a trónokat, hanem a népek lelkesedése, egy oly lelkesedés, melynek alapja szabadságígéret volt, és ez ígéret be nem váltatott.

Dinasztia iránt, mely népeinek szabadságára támaszkodik, keletkezni fog mindég lelkesedés, mert szívből hű csak szabad ember lehet, akit nyomnak, az csak szolgálni fog, amíg kénytelen, de bürokráciák iránt lelkesedés nem keletkezhetik. Életet és vért adhatnak a népek szeretett dinasztiájokért, de nyomasztó rendszer politikájáért egy verébfiúnak sem lesz kedve meghalni.

És különben is, ha volna ember Bécsben, ki rövid napjai hatalmának érdekében a dinasztia rovására abszolút hatalmak szövetségével kacérkodnék, meg kellene gondolni, hogy vannak hatalmak, melyek mint barátok veszélyesebbek, mint mikor ellenségek.

Igenis, tekintetes rendek, erős meggyőződésem, hogy dinasztiánk jövendője a birodalom különbféle népeinek egy szívben-lélekben egyesüléséhez van csatolva, ezen egyesülést nemzetiségeik respektálása mellett csak az alkotmányosság érzelemrokonító forrasztéka teremtheti meg. Büró és bajonett nyomorú kapocs.

Én hát indítványomban, melyet tenni akarok, dinasztiai szempontból indulok ki, és Istennek hála, hogy ezen szempont hazánk érdekével kapcsolatban van.

Ki gondolhat borzadás nélkül az eszmére, hogy e nép áldozatokba bonyolíttassék szellemi és anyagi kárpótlás nélkül? Ha mi ez országgyűléstől szétoszlanánk, anélkül hogy megvinnők a népnek, mit e törvényhozástól annyi joggal s oly méltán vár, ki merné magára vállalni a felelősséget azokért, amik következhetnek? Ki merné magára vállalni a jótállást, hogy a lelkesedés és áldozatkészség, mellyel e ház falait megrengethetjük, az életben is visszhangra talál? S ha nem találna visszhangra, ha éppen ellenkezőre találna, ki számíthatná ki ennek következményeit?

Nekünk hát ez országgyűlés eredményességét az alkotmányos kifejlődés, a belnyugalom, az érzelmek egybeolvadása s a nép érdekében biztosítanunk kell.

A tekintetes rendek érezni fogják a körülmények súlyát, azért e viszonyokat tovább nem fejtegetem, hanem egyszerűen általmegyek indítványomra, melyet ajkaimra a dinasztia iránti hű ragaszkodás, hazánk s a nép iránti tartozás s felelősségem érzete ád. – De mielőtt azt előterjeszteném, még csak azon egyet jegyzem meg, hogy indítványomban az országgyűlés némely teendőit elszámlálandván, sérelmeket, mint minők a Részek* kérdése, a vallásügyi viszonyok, és különösen az oly fontos horvát ügy, azért nem említék, mert oly alapkívánatokat fogok előterjeszteni, melyek ha (amint joggal hiszem) teljesednek, egyszersmind ezen sérelmek orvoslásának biztosítékát is magokban foglalják. Indítványommal tehát ezen nagy fontosságú kérdéseket is, és különösen a horvát kérdést, melyet ez országgyűlésen megoldatlanul hagyni nem szabad, a biztos megoldás fokára akarva felemelni, változhatlanul el lévén határozva, hogy ha a megoldás ez úton, melyen egyszersmind a múltak sebeinek keserű fölszaggatása is elmellőzhető, nem sikerülne, legyen bár a múltak sebeinek felszaggatásával, a horvát kérdést lelkem egész rokonszenvével minden részleteiben felkarolni legsürgősebb kötelességeink közé számítom, s hiszem, a tekintetes rendek is hasonlóan vannak iránta lelkesítve.

És most minden további motiváció nélkül felírást indítványozok őfelségéhez, melynek tartalma az eszmékre nézve következő:

Mulaszthatlan kötelességünknek ismerjük figyelmünket a fennforgó fontos viszonyokra fordítani.

Históriánkra visszatekintve előttünk áll annak emlékezete, hogy három század óta nemcsak alkotmányos életünket ki nem fejthettük, de sőt leginkább csak fenntartásáról kellett gondoskodnunk.


A szabadsajtó első terméke Pesten 1848. március 15-én.
A Vasárnapi Ujság illusztrációja az 1868 március 15-én megjelent számában
(fotó: Vasárnapi Ujság)

Ennek oka, hogy felséged birodalmi kormánya nem lévén alkotmányos irányú, úgy kormányunk önállását, mint alkotmányos életünket paralizálta.

Eddig ezen irány csak alkotmányosságunk kifejlődését hátráltatta, most úgy látjuk, hogy ha tovább is folytattatik és az alkotmányossággal összhangzásba nem hozatik, felséged trónját a Pragmatica Sanctiónál fogva kedvelt kapcsokkal hozzánk kötött birodalmát elláthatlan következményekbe bonyolíthatja, hazánkra kimondhatlan kárt áraszthat.

Huszonöt évek áldozatai után harminckét évi béke nekünk gyümölcsöt alig hozott, most véltük erre a percet elérkezettnek.

Felséged minket reformokra hívott öszve, mi régi óhajtásunkat láttuk ezáltal teljesedve, s buzgó készséggel fogtunk a munkához.

Elhatároztuk, hogy a közös teherviselés alapján a nép közterheiben, mikkel a megyei közigazgatást eddig egyedül fedezi, osztozni fogunk, s az ország új szükségeinek pótlásáról is hasonló alapon gondoskodandunk.

Elhatároztuk, hogy az úrbéri viszonyokbóli kibontakozást kármentesítéssel öszvekötve eszközöljük, s ezáltal a nép és nemesség közti érdekeket kiegyenlítve hazánk boldogságának gyarapításával felséged trónját megszilárdítjuk.

A katonai élelmezés és szállásolás terheinek megkönnyítése gondjaink főbbjei közé tartozik.

A királyi városok és szabad kerületek közigazgatási és politikai rendezését halaszthatlan tárgynak tekintjük, s a népnek politikai jogokban illő részesítésére is az időt elérkezettnek véljük.

Hogy földmívelésünk, műiparunk, kereskedésünk felvirágzására sikeres lépéseket tegyünk, hazánk méltán várja mitőlünk.

De alkotmányos életünk is valódi képviseleti rendszerré fejlődést igényel, szellemi érdekeink a szabadság alapján ápolást követelnek, honvédelmi rendszerünk nemzeti jellemünknek s a honlakosok különböző osztályai érdekegységének alapján gyökeres átalakítást kíván, ez átalakítás pedig úgy felséged királyi széke, mint hazánk bátorléte tekintetéből nem halasztható intézkedést tesz szükségessé.

A magyar közállomány jövedelmeinek és szükségeinek számbavételét és felelős kezelés alá tételét tovább nem halaszthatjuk, hogy úgy felséged királyi székének díszéről, mint hazánk közszükségeiről minden jogszerű kötelességek teljesítéséről sikerrel intézkedhessünk.

Sokban e kérdések közül az ausztriai tartományokkali érdektalálkozás kiegyenlítésének szüksége forog fenn, mire nemzeti önálló jogaink s érdekeink megóvása mellett örömest nyújtunk segédkezet.

De arról is meg vagyunk győződve, hogy alkotmányos életünk kifejtésére s nemzetünk szellemi és anyagi javára hozandó törvényeink csak azáltal nyerhetnek életet és valóságot, hogy végrehajtásukkal minden idegen avatkozástól független nemzeti kormány leszen megbízva, mely a többség alkotmányos elvének legyen felelős kifolyása.

Azért kollegiális kormányrendszerünknek magyar felelős minisztériummá átalakítását minden reformjaink alapfeltételének s lényeges biztosítékának tekintjük.

Ezeket felségeddel egyetértve az országgyűlésen szerencsésen megoldani elhatározott komoly szándékunk.

Ezt várja tőlünk a haza, ezt várják a nép milliói, ezt sugalja a hűség és ragaszkodás ösztöne, mellyel felséged királyi háza iránt tántoríthatlanul viseltetünk: mert meg vagyunk győződve, hogy csak ezek által fektethetjük hazánkban a békét, nyugalmat s bizalmas egyetértést oly szilárd alapra, miszerint azt váratlan eseményviharok meg ne ingassák, s a békének és elégedésnek ily biztosításával szerezhetjük csak meg az erőknek azon lelkesült összhangzását s gyarapodását, melyre felséged királyi háza minden viszonyok között nyugodtan támaszkodhassék.

Ámde felséged velünk együtt érezni fogja, miként ezeknek eszközlésére béke kell, és kellenek zavartalan nyugodt viszonyok. És e tekintetben lehetetlen aggodalommal nem tapasztalnunk a nyugalom bomlásának azon jeleit, melyek a Pragmatica Sanctiónál fogva velünk egyesült birodalom némely részeiben mutatkoznak, s melyeknek súlyát a legújabb külső események előreláthatlan fejleményei sokszerűen növelhetik. Nem akarjuk felséged atyai szívét a bomladozás ama jeleinek részletes felemlegetésével szomorítani, nem a pénzviszonyok tekintetében máris érezhető hatást fejtegetni, de a hűség ösztöne s a rajtunk fekvő felelősség kényszerít kimondani, hogy mi valamint a jelentkező bajok valódi kútfejét és saját elmaradásunk egyik főokát a birodalmi kormányrendszer természetében találjuk – úgy erősen meg vagyunk győződve, hogy felséged az elkövetkezhető balesemények legbiztosabb óvszerét hű népeinek legbarátságosabb egyetértését, a monarchia különböző tartományainak legerősebb forrasztékát, s mindezek által felséges trónjának s az uralkodóháznak legrendíthetlenebb támaszát abban találandja fel, ha fejedelmi székét minden uralkodói viszonyaiban a kor szüksége által múlhatlanul igényelt népszerű alkotmányos institúciókkal környezendi.

Azonban felséges úr, az események Isten kezében vannak, mi bízunk a gondviselés oltalmában, de érezzük a kötelességet: gondoskodni, hogy felséged hű Magyarországát a bizonytalan jövendő készületlenül ne lepje meg. E gondoskodás halaszthatlan kellékeihez számítjuk mi a fent említett reformkérdések alkotmányos iránybani rögtönös megoldását; és aggódunk afelett, hogy a szokásos országgyűlési alkudozások s kormányszéki kollegiális rendszer szülte tárgyalások hosszadalmassága a felséged atyai szándokának s hazánk méltó várakozásának megfelelő sikert veszélyesen késleltetheti.

És azért a királyi szék iránti tántoríthatlan hűségünk szilárd bizalmával esedezünk felségednek: méltóztassék a fennforgó rendkívüli körülmények tekintetbevételével legkegyelmesb királyi akaratának teljhatalmú orgánumai, egyszersmind a fennálló törvények szerint hazánk legfőbb kormányszékének, a magyar királyi helytartótanácsnak tagjai gyanánt a közigazgatás külön ágainak megfelelő számban oly egyéneket az országgyűlésre utasítani, kik mint a végrehajtó hatalomnak a hozandó törvények szerinti alakban gyakorlatára felséged kegyelmes bizalmával előlegesen kijelölt alkotmányos orgánumok, és kiknek mint ilyeneknek személyes felelősségük alá leszen a hozandó törvények végrehajtása is helyezendő, országgyűlési tárgyalásainkban közvetlen részt vegyenek, s felséged királyi szándokai iránt az ország renden tájékozva s a kellő felvilágosításokat s kimutatásokat a kormány részéről különösen a pénzviszonyok tekintetében is, megadva, a fennforgó fontos kérdések megoldását oly sikerrel előmozdítsák, miszerint a hozandó üdvös törvények mihamarabb felséged kegyelmes helybenhagyása alá terjesztethessenek, s általuk a jelen körülmények bármi váratlan fordulatának esetére is biztosítva legyen hazánkban a béke, megszilárdítva a bizalmas nyugalom, s ezeknek alapján kifejthető azon szellemi erő és anyagi tehetség, melyben felséged tántoríthatlan hűségünk mellett a bizonytalan jövendő minden eseményei között királyi székének legrendíthetlenebb támaszát foghatja feltalálni.

Ezekből áll alázatos indítványom. Méltóztassanak a tekintetes rendek tanácsot kérni a körülményektől, hivatásuktól s felelősségüktől, és határozzanak e haza sorsa felett.”

forrás:
Kossuth Lajos: Írások és beszédek 1848-1849-ből (Budapest, Neumann Kht. 2003)
Országos Széchényi Könyvtár – Magyar Elektronikus Könyvtár

 

 Hozzászólások

 

 

 

 

 

 

 

 

További híreink...

Hirdetés