Életút-Interjú

avagy Sanyi bácsi meséi, 1. rész

Van egy kis falu a pilisi és budai hegyek nyúlványainál, szép, rendezett kis település, alig pár ezer fő lakosú. A falu délkeleti részén egy nagykertű kis házból indul hosszú göröngyös útjára Sanyi bácsi meséje. A kis ház, ahol a történet kezdetét veszi, egyben Sanyi bácsi visszaemlékezésének színhelye is, további mesék kovácsműhelye.

Bevezető

Egy fiatal leányka, alig múlt 16 éves, sétált felfelé Tinnyén, a régen bezárt zsidó temető felé vezető úton, az Álomvölgy irányába. Az út baloldalán nagynak mondható kert terül el, ami fákkal, sövényekkel és bozóttal telis-tele. Az nem mondható, hogy ott, ahol még a madár se járt, mert ezernyi éneklő madárka lepi el, főleg tavasszal a kertet.


A kép illusztráció (forrás: pixabay.com)

Egy idősebb bácsi, aki a nyolcadik évtizedének delén tart, nyári estéken ki szokott ülni a kerti kispadjára, megpihenni az aznapi kertészeti fáradalmait, hallgatni a madarak csicsergését. Arra gondol, talán neki szól még ma is a madárdal, az ének az esti félhomályban. Ez az idős bácsi a Sanyi bácsi.

Sajnos a madárkák egyre fogynak, s mert hogy a bácsi ne érezze a magányt, egy fekete tarka kóbor cicát fogadott a házhoz, egy eltévedt, otthontalan, bolyongó lelket, aki lassan valódi társává szegődött. A cica az aztán nem válogatós fajta, ami csak karmai közé kerül, madár vagy egérke, mindkettőre szemet vet, s jó étvággyal elfogyasztja azt. Ma már csak félénken merészkednek odarepülni a madárkák, énekelgetni úgy alkonyat tájt, vagy fiókákat költeni tavasszal a lombokon rakott fészkekben. A madárkák csodálatos teremtmények, el kell, hogy meséljem, mennyire igaz mindez. Saját tapasztalatom bizonyságául szolgált, amikor egy parányi szürkés madárka több napon keresztül ablakomba szállott, és amikor meglátott, mindig bekopogtatott. Sokak számára szinte hihetetlen, hogy az életben ilyen még megtörténhet. Nem tudtam mire vélni a dolgot, vajon mit akarhat? Eresszem be? Vagy fél a magányban, vagy csak ennivalót kér, hosszú idő kellett ahhoz, amíg minden világossá vált előttem, sokára, de megfejtettem. Tinnyéhez nem messze van Királyvölgy és a fiam házánál tapasztaltam mindezt, amit elmesélek. Mesébe illő történet és mégis valós igazság, még akkor is, ha hihetetlennek látszik. A ház, magasabb dombtetőn van, ott a bejárai kiskapu beton oszlopába van bevésve a postaláda, ami körülbelül 35-40 cm mély lehet lefelé, annak bedobó nyílása igen szűkre szabott.

A fészek magassága körülbelül 15 cm lehet, és abban a postaládában rakott fészket a madárka és 8 darab picinyke tojást tojt a fészekbe. Amikor kinyitottam a postaládát, én jobban meglepődtem, mint a madárka, pedig annyira féltette az otthonát, hogy bármennyire rettegett tőlem, ki sem repült, amikor a ládát kinyitottam. Arra nem gondolt, hogy a láda nem madárköltési célra készült és talán őneki innen költöznie kell. Pár nap elteltével megnéztem, mi a fejlemény, csodák csodájára igencsak megörültem. Az élet, sok-sok apró csodákkal lepi meg az embert, itt is ez történt, a kismadárkák közül mind a 8 kikelt. Azonban eztán jött a nehezebb feladat a nevelésükkel, nagyon sok küzdelem keletkezett etetéskor a ki-beközlekedés nehéz körülményei miatt, azért bármennyire nehéz volt is a közlekedés a láda bejáratától a fészekig, mégis kikeltek a kicsinyek. Ha ez azonban csak ennyire simán ment volna, de jöttek az élet rejtelmei, a bökkenők! A postaláda nem madárfészek rakására, madárköltés célra készült, hanem levélbedobására. Így hát jött a postás, a levelet bedobta, ezzel elzárta a kicsinyekhez vezető utat, az amúgy is szűkös bejáratot. A szerencse talán az volt, hogy a levél nem valami kemény boríték, így ha nehezen is, az etetés mégis megoldódott. Amikor a postaláda ajtaját ismét kinyitottam és láttam a 8 éhező kismadár száját, amint várták az etetést, együtt örültem a madarakkal a szerencséjüknek, felnőttek, kirepültek, ha engem meglátnak, nem félnek tőlem. Mind ahányan vannak, ott a ház körül énekelgetnek úgy estefelé, én abban bízom, a jövőt nem postaládában tervezik.

Kedves Olvasó! Ha kezedbe veszed e könyvet, amely életút-interjú csupán és olvasgatod, meglásd, találsz benne neked valót. Nem mese, regény, szerelmi költemény vagy krimi, csupán visszaidézi emlékeidbe az elmúlt időket, benne, ami szép volt, hasonló talán sorsoddal is. Ha találsz benne, ami bánatot okoz, hagyd tovaszállni, ma az már úgy is a múlt, vissza nem jön soha. Nem tudom ismered-e azt a dalt: „Csak a szépre emlékezem”. Tégy hát te is így, és mindazt, ami kedves emlékként maradt benned, azt őrizd csak meg csupán. Életútról szól ez, mely egy ember hosszú göröngyös útját, bolyongásait tárja eléd, teli igaz történetekkel, akad benne némi tanulság, ezek hátha mosolyra derítik arcodat a búsuló napjaidon. Ezen életút a családom részére készült, arra lett tervezve, nekik eleveníti fel életvitelem és a hosszú utam rejtelmeit, de ha mégis elolvasná más, szűrje le tapasztalatait. Tanuld meg, öröm és bánat, jöhet bármely idővel mindenki számára, mégis mindkettő lassan elrepül, csak emlékei maradnak meg nekünk s az utókornak. Leírtam tehát azokból, amit tapasztaltam egy csokorra valót, ami megmaradt bennem több mint nyolc évtizeden át, azt azért ne gondold, hogy csak ennyi az egész!

(folytatjuk)

 

 Hozzászólások