Érdekes történetek, pillanatok
Az ember életében történnek pillanatok, melyek a szomorúságot messzi elüldözik, sokszor megkacagtatnak sokakat, velem is megtörténtek ilyenek, mesélek néhányat ezekből. Egyszer, úgy 8 éves lehettem, amikor az erdőszélen lovagoltam, természetesen nyereg nélkül.
Kiválasztottam Édesapám legszebbik lovát, felültem, rá és a Tisza töltésén lovagoltam, közben a bokrok mögül elém ugrott egy őz. Nem mentem vágtában, mégis, ahogy a ló leblokkolt, megállt, én a feje felett átrepülve, landoltam a szederindás bokrok közé. Ez nem is lett volna baj, ha a lábaimra bírtam volna állni, azok sajnos mozgásképtelenné váltak, szerencsém az volt, hogy a hűséges lovam megállt. Beleirányítottam egy kiszáradt kubikgödörbe, a lovam megvárta, amíg felkapaszkodom a hátára, és hazavitt. Nem kellett, hogy irányítsam.
Máskor, amikor mentem iskolába, az árokszélen egy kis madár félig megfagyva üldögélt. Megsajnáltam szegényt, betettem a zsebembe, és úgy gondoltam (én kis naiv), hogy ott majd mire hazafelé megyek, felmelegszik és engedem elrepülni. Ám a sors nem mindig kegyes az emberhez, a drága kis pajtások elmondták titkomat a tanító néninek (Jolánka néninek), aki megparancsolta: „Azonnal vidd vissza oda, ahonnan elhoztad!” – ami jó pár km-re volt onnan (a döntés ki tudja, helyes volt-e vagy sem).
Az iskola otthonunktól pár kilométer távolságra lehetett, általában a laposabb részeken a víz megfagyott, jókat lehetett a jégen korcsolyázni, ezt a visszatérő alkalmat kihagyni kár lett volna. Igen ám, az én elég sűrű balszerencséim közé tartozott, hogy beszakadt alattam a jég, és csurom vizesen rohantam haza. Bármennyire fáztam, az vigasztalt, hogy sok jó barát, osztálytárs mind ezt tette, igaz a tanyák lassan üresek lettek, amerre futottam, és nem mehettem sehová bemelegedni, mert a harmincas években kitelepítések voltak, sok iskolatársam családját kitelepítették az országból. Síró szemekkel búcsúztunk el tőlük, az egész osztály, mindannyian sokáig emlékeztünk szomorú sorsukról, országunkban talán évtizedeken át mindig volt valami, ami a nép „az istenadta nép” életét megkeserítette.
A hajógyárban volt egy igen vicces történet is, a Léces története. Misi bácsi igen jó hajóács, aki az ácsmunka mellett szinte mindenes volt, ahol szükség volt rá, mindenütt ott volt. Az 1950-es évek elején még a hajójavítóban az étkeztetés önálló volt, a megmaradt ételmaradékot odaadták az egyik dolgozónak, aki cserébe év végén egy hízott sertést adott érte az üzemnek. Misi bácsi vállalta a bölléri munkát, a hízó feldolgozását. Amikor a karácsony előtti egyik napon bekövetkezett a feldolgozása a hízott sertésnek, a főböllér annak rendje, módja szerint leszúrta szegény jószágot, és elengedte, hogy minden vére kicsöpögjön és a hús ne legyen véres. Ám a szegény jószág menekülni próbált, felállt. Misi bácsi kétségbe esve rohant utána, lécet kapott a kezébe, azzal akarta visszafogni a jószágot, ami sikertelennek bizonyult. A jószág egyenesen a Tiszába ugrott, a Tiszát átúszva a túloldalt kötött ki, és ott esett össze. Misi bácsi azután csónakkal hozta vissza az ebédnek valót. Szépen feldolgozta, jó ebéd lett belőle. Ezért elnevezték őt Lécesnek.
(folytatjuk…)
(a cikk a Körtvélyes 12., 2019/06-os lapszámában jelent meg [a szerk.])